Kis magyar tömegközlekedés - ahogyan Enyó látja

Címkék: tömegközlekedés, BKV, metró


Eredeti bejegyzés:

Sokszor utazom tömegközlekedéssel (főként metróval, így hát most erről lesz szó), egyrészt mert szeretem, másrészt mert csak. A csak itt annak szól, hogy mindenféle közvélemény-kutatásnál és szociológiai elemzésnél jobban mutatja meg a bennünk rejlő agressziót és az egymással való kommunikáció képtelenségét.

A bejutás

A bejutás a metróba még viszonylag simán megy, kivéve, ha az ember nem reggel, Metropol-osztás idején ér oda, mert akkor bizony át kell rágnia magát az ingyenes újságért egymást taposók hadán. Nagyon érdekes megfigyelni, hogyan próbálnak egymás elé vágni az emberek, hogy minél előbb a magukénak tudhassanak egy (kettő, három, stb.) példányt. Ilyenkor még attól sem riadnak vissza, hogy egymást tettleg inzultálják egy-egy bodicsekkel vagy palánkra szorítással. Azonban ha az ember átverekszi magát, máris feltárul a mozgólépcső látványa. Igaz, hogy még ott vannak az ellenőrök / biztonságiak, de ha az ember rendelkezik érvényes utazásra jogosító bérlettel vagy jeggyel, akkor a dolog könnyen abszolválható.

A lejutás

Amikor az ember a lábát a mozgólépcsőre teszi, még nem lehet benne biztos, hogy mennyi idő alatt ér le. Ugyanis ez függ attól, hogy sietősen szeretne túllendülni ezen az akadályon, hogy minél hamarabb a metrószerelvény biztonságában tudja magát, vagy pedig szépen, komótosan megállva hagyja, hogy a mozgó alkalmatosság maga vigye le, miközben, mint egy képtárban, izgalmasabbnál izgalmasabb hirdetéseket olvasgathat, amelyből értesülhet az éppen aktuális könyvszenzációkról, nyelv- és felsőfokú tanulás fontosságáról. Talán el is mélázik azon, hogy egy-egy híresebb (hogy ne mondjam, celebritás) szinte szarja a könyveket magából, hiszen havonta láthatja az éppen aktuálisan megjelent új, lebilincselő művét a pszichológiától kezdve a vámpírtörténetekig.
Ha sietősre veszi az ember a tempót, akkor bizony sok súrlódásban lehet része embertársaival kezdve a magában morgástól egészen a hangos véleménynyilvánításig (mé' nem mész taxival, ha annyira sietsz?). Azonban, még ha látszólag szabad is az út, nem mindig könnyű a célba érés. Mert elképzelhető, hogy a velünk együtt siető egyed képtelen kommunikálni a szándékát és bizony nem egyszer megtörténik, hogy a vad vágta emiatt meghiúsul, pedig csak egy „Elnézést!" kellene mondani, és ez bizonyíthatóan megnyitná az utat.
Előbb vagy utóbb azonban már arcunkban érezzük a metróból áradó hűs fuvallatot, amely azt a bizsergető érzést adja, hogy nem is olyan sokára már végignyújtózhatunk a kényelmes és illatos ülésen, kezünkben egy jó könyvvel, vagy a frissen zsákmányolt ingyenes napilap egy számával.

Közel a cél

A peronig már viszonylag könnyen eljuthatunk, kivételt képez az az eset, mikor éppen akkor érkezik be egy szerelvény, mikor mi lelépünk a mozgólépcsőről. Ekkor jövünk rá, hogy az eddigiek csak vidám tavaszi madárfütty volt a most következőkhöz. Ugyanis a le- és felszállni vágyó magyarság ellenérdekelt fél, hiszen az egyik minél gyorsabban szeretne kijutni a szabadba, míg a másik minél hamarabb feljutni a szerelvény biztonságos melegébe.
Ilyenkor könnyen elképzelhető, hogy az embert könyékkel arrébb lökik, vagy egyéb aljas támadás éri, hiszen, mint fentebb említettem, két érdekelt fél találkozik, és nem úgy van ám, hogy a szerelvény felé igyekvőknek helyet adnak, emlékezve még arra, hogy ők is micsoda tortúrán mentek át, mikor hasonló cipőben jártak, bár az is elképzelhető, hogy éppenséggel még éppen a frissen élő emlékek hatására cselekszenek oly durván és közönyösen, „a másiknak se legyen könnyű"-elv alkalmazásával.
Ha azonban átvészeljük ezt a tatárjárásra emlékeztető néhány pillanatot, már ott is állunk a peronon, várva a szerelvényünket.

Célba érve

Beérkezik a metró, és mi udvariasan helyet adunk a leszállóknak (vagy nem, de erről később), hogy aztán végre célhoz érve elfoglalhassunk a minket megillető helyünket akár ülve, akár állva.
Tapasztalati megfigyelés, hogy bizony a háború még nem ért véget, hiszen az állampolgárok, valami érthetetlen oknál fogva, egy kicsit sem mobilisak, értve ez alatt azt a tényt, hogy mikor felszállnak, rögtön le is cövekelnek, és egy tapodtat sem hajlandók beljebb menni, még akkor sem, ha a tömegközlekedési eszköz közepén egy kisebb táncmulatságot is lehetne tartani. Talán a félelem cövekeli őket az ajtóhoz, a rettegés, hogy nem tudnak majd leszállni annál a megállónál, ahova az útjuk vezet. Talán az a démoni iszonyat lehet eme dolog mögött, hogy meg kellene szólítaniuk utastársukat (beszédbe elegyedni velük! – még leírni is borzalmas!), hogy az legyen oly bűbájos, és lépjen egy kicsit beljebb, vagy ha már ez nem lehetséges, akkor legalább őt engedje útja folytatására.
Nagyon érdekes megfigyelni azt is, hogy többen inkább állnak, de nem kérik meg az ülőket, hogy egy kissé csusszanjak arrébb, hogy ő is le tudjon ülni. Sokszor volt már, hogy egy idősebb hölgy, megállva előttem, várta, hogy én magam teljesítsem ki nem mondott óhajtását a leülés irányában, én azonban, beszédből értő ember, ezt nem vettem tudomásul. Ilyenkor villámokat szórva csattogott el, és megállva az egyik ajtónál úgy, hogy azért még jól lásson, villámokat szórt szemével felém, majd mikor a távozás rögös útjára léptem, visszajőve elfoglalta a helyemet, és közben a neveltetésemről tartott egy kisebb értekezést.

A leszállás

Mint már fentebb írtam, a leszállás sem egy győzelmi menet, ugyanis a „félreállunk, míg a leszállók leszállnak"-elv nem igazán érvényesül. Mikor kinyílik a szerelvény ajtaja, az ember úgy érzi magát, mint egy híres ember, annyian állnak vele szemben, már csak a vaku hiányzik. Van helyette azonban vad tusa, mert nincs idő megvárni, míg az ember lekecmereg, hiszen addig a fent maradók esetlegesen elfoglalják a legjobb helyeket a kocsiban. Így aztán az ember a Vietnámban szolgáló amerikai katonákat megszégyenítő ügyességgel kell, hogy átvágja magát az emberdzsungelen, ha ki akar lépni a peronra, hogy utazását befejezze, és végre az éltető napfényre jusson, amely, mint tudjuk, minden élet egyik alapköve.

Befejezés

A továbbiakban két, már régen történt eseményt fogok a Nagyérdemű elé tárni, hogy lássák, milyen izgalmas élethelyzetek adódhatnak, ha az ember nyitott szemmel és füllel közlekedik a városban.

Utóirat

Természetesen remegve várom a hozzászólásokat, amelyek megerősítik (ne adj Isten megcáfolják), kiegészítik az általam leírtakat, amely végén talán egy utazási kisokost is létrehozhatunk a Nagy Magyar Tömegközlekedésről.

Ha tetszett, csatlakozz!


Az eredeti írás itt található: http://magyarcitrom.postr.hu/kis-magyar-tomegkozlekedes

És ahogyan Enyó látja:

Nem szoktam kommentelni Bástya blogját, bár rendszeresen olvasom... ...hol egyetértünk – általában többször – hol meg nem – azt kevesebbszer -, bár az utóbbi hetekben, a Fidesz leváltását boncolgató bejegyzéseivel inkább nem, nekem túl steril és távolságtartó ebben a témában…

…na de most?! Most és ebben, nagyon egymásra találunk…

A BKV-zó magyar tarkának már én is akartam blogot szentelni, de így most Bástya elveszi a kenyeremet e jegyzetével. És milyen jól teszi mindezt! Én nem mentem volna végig ilyen alapossággal és kronológiailag is hitelesen a teljes utazási processzuson… …jómagam leragadtam a be és kiszállás kálváriájánál és a Bástya által oly jól szemléltetett „rettegés” jelenségénél...

Évek óta példálózom ezzel ismerőseimnek, ezen a két - annyira kézzelfogható és minden nap megtapasztalható - mozzanattal mintegy szemléltetve a mai magyar tarka lelkivilágát…

Az egyik: a liftből/tömegközlekedési eszközből történő kiszállás tipikus esete, ahol számomra érthetetlen, hogyan nem lehet hosszú évek alatt szerzett napi utazási gyakorlattal, felnőtt embereknek átlátni azon egyszerű összefüggést, hogy ahhoz hogy be tudjak szállni a liftbe/metróba/villamosba/buszba meg kell várjam, hogy onnan kiszálljanak… …mert a relatív helyszükségletem általában csak így garantálható... ...továbbá a folyamatelméleti elemzések során már a XIX. század végére kiderült, hogy ez a leggyorsabb és egyben legbiztonságosabb módja a zárt helyek egy időpillanatban megvalósítandó fluktuációjának… …komolyan mondom, ilyen jeleneteket öreg kontinensünkön másutt nem igen lehet látni, tapasztalni. Ettől még Bukarest és Kijev tömegközlekedési kultúrája is sokkal civilizáltabb…

…van egy kedvenc jelenetem, amely szintén csak kis hazánkban oly jellemző, jelesül amikor liftet hívó – tehát a szállító eszközt arra a viszonylatra magának vindikáló – polgártársam őszintén torpan meg és zuhan a dermedt meglepetés kínos pillanatába, mikor is az ő liftjéből kilép valaki… …hiszen fel sem tételezi, hogy a gombbal hívott doboz ilyen meglepetést is tartogathat…

És a másik: a rettegés... …képes akár két megállóval már előbb elküzdenie magát az ajtóhoz és ott lecövekelni, nehogy véletlenül ne tudjon leszállni az áhított desztinációban… …volt akit megkérdeztem erről ott a helyszínen és meglepetésemre azt a választ kaptam, hogy valóban ő attól tart, ha nem áll oda kellő időben, bizony fennmaradhat a járművön... ...és hát lássuk be, az maga a beteljesült armageddon! Hiszen gondoljunk csak bele, felborul a biztonságot adó napi rutin és akkor… …és akkor? Láttál már robotot - értsd droid - programhibával? Na ugye?! Csak kóvályogna célt vesztetten körbe, körbe, körbe… …míg végül egy marker vissza nem vezetné az eredeti szubrutin elvesztett fonalára… …de hát hol az a marker ma már?!?

És itt a dolog lényege, amiért ezt a második példát szeretem diskurzusban citálni: plasztikusan szemlélteti a teljes társadalmunkat mára eluraló általános bizalmatlanságot minden és mindenki iránt! Ez a kölcsönös társadalmi bizalmatlanság mára olyan szintű, hogy abban sem bízhatok, hogy tudatos és preventív érdekérvényesítő magatartás nélkül is le tudok majd időben szállni a buszról/villamosról/metróról, esetlegesen utastársaim segítő attitűdjére és/vagy a rendszer – értsd utazási viszonylat – működésére apellálva…

És ez a mindent eluraló bizalmatlanság bíz ma már oly mértékű, hogy a sok hering egyikeként, amikor rámosolygok a táskáját a vesémbe fúró utastársamra és elmondom neki nyugodt és segítő hangnemben, kedvesen, hogy ne aggódjon én is leszállok a következő megállónál és még segítek is majd neki a táskájával, Ő megköszöni, de tájékoztat, hogy ez ügyben saját terve van (vagyis nem bízik az adott szavamban), tehát álljak csak félre és engedjem őt most az ajtóhoz…
…mit tehet ilyenkor az ember, tovább mosolyog az ostoba szarvasmarhára és útjára engedi...

Ha tehetem, fenti jelenségeket kerülöm, így minimálisra redukáltam tömegközlekedési hajlandóságomat. Póker nyelven fogalmazva: a „public transport range”-em kifejezetten szűk!

Sokkal jobb autózni, ott ilyet nem… …őőőő, dehogy nem: már kilométerekkel előbb behúzódik a belső sávba, ahová egyébként bérlete van (B kategória, azaz belső sáv használó), hiszen egyszer majd, valahol, az Óperenciás tengeren is túl, ott ahol az a kis kurta farkú… …na azon is túl, majd le fog balra kanyarodni…

…és zárásként egykori tanárom idevágó mondását még idézem, engedelmetekkel: „Édes fiam, tudod Te mi a baja ennek a világnak? – Hát az, hogy nem mindenkit én csináltam!”

Enyó.

| Reblog! 0 |
Reblog hírfolyam | Like hírfolyam

Követők

Enyo

Enyo

Ország: Magyarország
Település: Budapest
Link: enyo.postr.hu

Enyo

Mondom a magamét a leegyszerűsítő, a kocsmai diskurzust közbeszédbe emelő, az érveken nyugvó vitákat az egyoldalú kinyilatkoztatásokkal és demagógiával helyettesítő retorikáról.

Naptár